A házastársak válása mindig probléma. Főként egy gyereknek, aki elveszti az apját. Amikor én elindítottam a válásomat, természetesen aggodalom is volt bennem. Namie még csak 4 éves volt, és bár a testvérei az idősebb koruk miatt jobban megértették a helyzetet, ő valahogy értetlenül figyelte az eseményeket. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy attól mert az édesapjától külön fogunk élni, az ő eddigi élete nem változik meg. Korábban a testvérek hevesen tiltakoztak ellene, így nem kezdeményeztem a válást.
Később aztán a fiam teljes meggyőződéssel ezt mondta: "Rendben van. Nézzük a te szemszögedből!" Aztán az idősebbik lányom is egyetértett a nézőponttal. A tárgyalás után egy szombat délután megvártam a gyerekeket, míg hazaérnek az iskolából, majd hívtam egy taxit. Anélkül, hogy bármilyen háztartási gépet is vittem volna magammal, csak a ruhákat bepakolva elköltöztünk otthonról. Arra azért gondoltam, hogy a gyerekeknek ne legyen gond a tanulás, két kis táblát vittünk magunkkal íróasztal gyanánt. Azért pedig, hogy ne kelljen iskolát váltani, a közelben béreltem egy kis lakás-félét, amitől csak 10 percre volt autóval az iskola. Lakásnak éppenséggel nem neveztem volna, mert egy pince volt, amit egy fotóstól vettünk ki, de bármilyen rettenetesnek is tűnt az otthonunk elhagyása, ez volt a legelső dolog, amit meg kellett tennem.
Épp május volt. Okinawaban tombolt a forróság, mintha csak nyár lett volna. Mióta elhagytuk az otthonunkat, nagyjából mindenünk meg volt, amire csak szükségünk lehetett. Az egyetlen problémának csak a hiányzó hűtő bizonyult. Vigyáznunk kellett, hogy bármi amit vásárolunk ne romoljon meg, mint például a vaj és a tej, ezért hűtőgép gyanánt egy tál jeget használtam. A fürdést megoldottuk a nyilvános fürdőkben. (Japánban ez egyáltalán nem ritkaság), a mosással is elboldogultam, ám a televízió már más kérdés volt. Nekem egyáltalán nem hiányzott, de úgy gondoltam, azért a gyerekeknek jó lenne, ha néhány műsort meg tudnának nézni. Egy barátom révén sikerült egy elektronikai cikekkel kereskedő embertől bérelnünk egy fekete-fehér tévét havi 2000 YEN-ért.
Az idősebbik lányom és a fiam a mi kis szükséglakásunkból indult az iskolába, Namie pedig a napközi otthonban töltötte a napot. Nekem éjszakai munkát kellett keresnem. Szerencsére nyílt egy új büfé a környékünkön, ahova pincér-szerűséget kerestek és szerencsém volt, mert rögtön alkalmaztak is.
Életünk a pincében körülbelül egy hónapig tartott. Ekkor ugyanis nyertem egy amolyan tombola-játékon, ami által kérelmet nyújtottam be a céghez, egy saját apartmanra, amely az önkormányzat birtokában volt. A pályázatokat aztán elbírálták és végül lehet, hogy sajnálatból, de a második körben minket választottak.
Sekiyou apartman, 30-as szekció, 303-as szoba
Ez volt az a szoba, ahol új életünket elkezdtük, mint apa nélküli család. Volt benne konyha, zuhanyzó és hálószoba. 4000 YEN volt az ára. Viszont, ha elköltözünk, akkor nekünk fizetnek 12000 YEN, amolyan "hálapénzt". További pénzt adtak vissza, ha vigyáztunk a szobára és nem tettünk kárt benne. Ezt az összeget viszont a büfé tulajdonosának kellett fizetnem, aki amolyan kölcsönt adott nekem és kezességet vállalt értem a lakás ügyében. Annak ellenére, hogy nagyobb volt a pincénél, mégis kissé szűkösnek bizonyult a 4 fő számára. a legkisebb szobából alakítottam ki a gyerekszobát, ahova betettünk egy asztalt is, a középső szobából pedig háló, és fürdőszoba lett.
Az alvás kész háború nálunk. Szinte alig férünk el és ha mindenki lefekszik, mozogni már nem is nagyon tudunk. Ráadásul amikor lefekszünk azt úgy tesszük, hogy az van kívül, aki legelőször kel fel és így sorrendben. Általában hajnali 2-kor érek haza a munkából a gyerekek már alszanak többnyire Namie alszik el először, tehát ő fekszik legbelül, aztán jön az idősebbik lányom, majd a fiam és végül én. Néha kénytelen vagyok a fiamnak hazudni, mivel egész éjjel mélyen alszik és forgolódik, rugdos, de persze én úgy teszek, mintha nem vennék észre semmit. Normál esetben a fél oldalammal a konyhai térben alszok. Az a jó a mi családunkban, hogy amikor nevetni akarunk együtt tesszük, amikor meg sírni, azt is együtt csináljuk. Ilyenkor úgy érzem végre megint úgy élünk, mint egy igazi család.
A nap folyamán egy napközi otthonban vagyok gondozó, éjszaka pedig továbbra is a büfében dolgozom. Igyekeztem mindent megadni a gyerekeknek, ezért volt a két állás. Idővel aztán összejött egy kis spórolt pénz és vettem egy tévét, hűtőszekrényt, végül pedig egy mosógépet. Körülbelül 3 hónap alatt sikerült életszerű-körülményeket teremtenem. 6 évig éltünk ebben a lakásban, de őszintén mondom, hogy nagyon kemény volt. Mindennap ugyanúgy telt. Reggel 6-kor keltem, készítettem reggelit, 7-kor felébresztettem a gyerekeket, majd fél 8-kor elindultam dolgozni. Namie a bölcsödei évek alatt így velem lehetett a napközi otthonban. Végül aztán elvittem őt egy másik napközi otthonban, de kicsikét el lett kényeztetve. Az ok, ami miatt 20 perc után otthagytam őt a napközi otthonban az volt, hogy a saját munkámat kellett végeznem.
Nem sokkal 8 után értem be a munkahelyemre, majd utána haza is telefonáltam. Leellenőríztem, hogy a két idősebbik gyerekem elment-e az iskolába. Ha nem vették fel a telefont azt jelentette, hogy elindultak. Sajnos ez arra az esetre nem jelentett semmit, ha mondjuk baleset érte volna őket, vagy tűz lett volna a lakásban. Namie napközi otthona egy város által jóváhagyott hely volt, általában 5 óra körül mentem érte és vittem abba a napközi otthonba, ahol dolgoztam, mivel az én munkaidőm este 7-ig tartott. Ez persze ellenkezett a szabályokkal, mivel az én munkahelyem nem városi, hanem egy magán napközi otthon volt. Este 7 után aztán együtt hazamentünk, és vacsorát készítettem. Ez idő alatt a gyerekek megfürödtek. Vacsora után indultam a másik munkahelyemre, ahova 9-re oda kellett érni. Sokszor éreztem úgy, hogy túl nehéz ez nekem, de túl könnyű lett volna egyszerűen csak nem felébredni a következő napon.
Senki sem gondolja úgy szerintem, hogy este egy tök sötét lakásba hazaérni boldog dolog. Volt, amikor többet ittam a kelleténél és olyankor felébresztettem a gyerekeimet, felültettem őket, majd mindenféléket motyogtam. Valószínűleg csak a problémáimat szerettem volna kibeszélni. Olyan is volt, hogy egyszerűen sírásban törtem ki beszéd közben. Az egyetlen időpont, amikor pihenni tudtam, a vasárnap volt. Ilyenkor a legtöbb időt alvással töltöttem. Ilyen életmód mellett nem igazán tudtam jó viszont kialakítani a szomszédokkal sem. Amikor ők pletykáltak én többnyire csak aludtam, a társalgás hiányában pedig azt hihették, hogy túl hideg vagyok velük. Végülis lehetséges, hogy valamit rosszul csináltam. Összességében nem számít hogy aludtam, tudtam, hogy a gyerekeimet nekem kell felnevelni és ez nagy akaraterőt adott!
Saját fordítás! (c) Amuro Collection
|