Haruto a 4. unokám. Az idősebb lányom korán féjhez ment és megszületett az első unokám, amikor 42 éves voltam. Természetesen nagyon örültem neki, de azért egy kicsit zavart is, mert azt gondoltam: "Te jó ég már nagymama vagyok?" Persze az unokáim imádnivalóak. Őszintén beszélnek és aranyos dolgokat csinálnak. Természetesen a saját gyerekeim is aranyosak voltak, de valahogy az unokák mégis mások. Először is jó érzés, mert nincs benned az aggódás, mintha te lennél az édesanyja. Szeretem és elkényeztetem az unokáimat.

Az idősebb lányom gyakran mondja nekem, hogy: "Hiába fogom én szigorúan a gyerekeket, ha a nagyanyjuk elrontja őket!" Neki teljesen igaza van. Egyszer, amikor elvittem az unokáimat Tokyoba, hogy meglátogassuk Namiet, volt egy kis incidens: épp tél volt, és az okinawai gyerekeknek újdonság a hideg idő. Persze ők nagyon fáztak és én nem szerettem volna, ha megbetegszenek, ezért elmentünk egy boltba (Harajuku), hogy néhány meleg ruhát vegyek nekik. Keresgélés közben találtunk is egy jó kabátot, aminek nagyon megörültem és anélkül, hogy megnéztem volna az árcédulát, kijelentettem, hogy ezt megvesszük, mire az eladó azt válaszolta, hogy akkor 45000 YEN lesz (ez ma kb. 121.000 forintnak felel meg). Az unokáim persze imádták, tehát késő lett volna visszakozni, de ez volt az első alkalom, hogy valamiért ennyit fizettem. Viszont, ha látták volna az unokáim boldogságát, akkor Önök sem gondolták volna, hogy túl sok pénzt költöttek.

Egyértelmű, hogy kényeztettem az unokáimat. Ha neveletlenek voltak, megszidtam őket és megdicsértem, ha jók voltak. Azt hiszem ez az irónikus a szülői feladatokban. Amikor Namiet és a többi gyermekemet neveltem, nem volt lehetőségem, hogy csak úgy élvezzem az életet. Akkoriban még, ha szerettek volna valamit megkapni, nem volt alkalmam megvásárolni nekik. Gyereknevelés terén sokszor hasznos volt a TV is. sok gyerek csak sír és önző módon meg akarja szerezni azt, amire vágyik. Sokszor magukra hagytam őket 75 másodpercre és mindig feladták a harcot. Persze, ha továbbra is sírnak, akkor kiderül, hogy a 75 másodperc nem mindig válik be. A korábban megszerzett tapasztalataimat most az unokáimnál is felhasználom.

Az idősebbik lányomnak már 3 gyereke is van, és ő azt csinálta, hogy a ruhákat a gyerekek váltogatták egymás között, vagy barátoktól kapott olyat, ami már az ő gyerekeire nem jött fel. Mivel Namie is megfigyelte ezt a szokást, érvényesítette a saját gyerekével a pelenkák és babaruhák terén. Tehát most az idősebbik lányom gyerekei is hordanak olyan pólókat, amiket még Namie viselt gyerekkorában, így tehát nagyon sok pénzt megspórolhatnak.

Ha a gyerekeimre nézek, magamra gondolok, hogy milyen jó is az, amikor együtt a család. Én egyedüli gyerek voltam, csak az édesanyámmal éltem, és sokszor szomorkodtam emiatt. Amikor fiatal voltam, azért néha örültem, hogy egyke vagyok, mivel azt gondoltam "mindig az enyém lehet". Aztán amikor elkezdtem egyedül élni rájöttem, hogy mindent magamnak kell megoldani és nincs testvérem, aki segíthetne. Amikor anya lettem, nagy felelősséget éreztem irántuk, de akkor sem volt senki, aki segíthetett volna nekem, vagy akivel megbeszélhettem volna a dolgokat. 

Amikor az idősebbik lányom három gyermekét látom, tudom hogy nekik mennyivel jobb, hogy nincsenek egyedül. Ezért mondom mindig Namienek, hogy ha már van egy gyereked, feltétlenül kell mellé legalább még egy. De persze Namie ilyenkor túl elfoglalt Haruto miatt, tehát nem tud másik gyereken gondolkodni. Minden esetre én a fokozatosságban hiszek, és Namie is tudja, hogy mennyivel jobb egy nagy család, remélhetőleg a közeljövőben jöhet a következő baba is...

Saját fordítás (c) Amuro Collection