Végre elérkezett az idő, hogy személyesen is meglátogathattam Namiet és Samet Tokyoban. December 2-án, két hónappal az esküvő után elmentünk a férjemmel, hogy megnézzük hol is élnek a lányomék, de ő sokkal idegesebb volt, mint én. Először is az én feladatom volt, hogy megtanítsam Namiet főzni, ami az ő legnagyobb gyengesége volt. Amikor beléptem a házba, nagyon elcsodálkoztam. Rengeteg könyv hevert a főzőpulton és nagyon keményen tanulta a főzés tudományát, hogy húst készíthessen Samnek.

Namie aztán rögtön utasításokat kért tőlem: "Mennyi ideig forraljuk? Mennyire erős tűzön?" Az én nézőpontomból ez úgy látszott, mintha egy kislány "anyukásat" játszana és olyan dolgokat csinálna, amiket az édesanyák szoktak, mint főzés, mosás. Azonban sokkal inkább egy mély érzelmi változást vettem észre, ahogy a kis Namieből, akit nem érdekeltek a lányos dolgok, egyszerre csak háziasszony lett.

De ami a legfontosabb, azt éreztem, hogy végre megint az én kislányom lett, akit taníthatok, hogyan főzzön a konyhában. Amikor a színpadon dolgozik úgy érzem, ő nem a lányom, hanem egy fiatal nő, kívülről szemlélem őt. Most viszont igazi anya-lánya beszélgetést folytatunk, mint amikor még Okinawan éltünk. Örömkönnyeket ejtek, mert úgy érzem, hogy Namie még egyszer újra a lányom lehet. Sokszor kérdezett a születendő gyermekéről is, hogy "Anya mit éreztél, amikor megtudta, hogy terhes vagy?" Lelkesen jöttek sorra a többi megválaszolandó kérdések is.

Kicsit zavarba jöttem, de aztán válaszoltam: "Már nem is emlékszem, olyan régen volt. Az idősebb nővéred jobban tudhatja, miért nem tőle kérdezed?" - de persze Namie már megkérdezte őt erről telefonon. Ő is érezte, hogy megint a lányom lehet és próbált kialakítani egyfajta párbeszédet. Annak ellenére, hogy a férje gyakran kényezteti őt, alapvetően mégis feleség, ezért amikor Sam sokáig dolgozik, mindig a konyhában van és próbál vacsorát készíteni neki. Hiába mondom neki, hogy ő elfoglalt majd én megcsinálom, mindig csak ezt felelte: "Ne aggódj, meg tudom csinálni." Ez megnyugtat engem, hogy ő valóban igazi feleség lesz egyszer.

Mielőtt Tokyoba jöttem, nagyon aggódtam, hogy hogyan csinálja Namie. Talán Samnek elege van belőle, de ő egyre keményebben próbálja csinálni a háziasszonyok teendőit, hogy minden rendben legyen. így aztán nyugodtan tértem vissza Okinawa-ra. A boldogság folytatódott. Karácsony este a férjemmel kaptunk egy kis előadást Namietől és Samtől. Ez volt a harmadik ilyen előadás tőle. Először anyák napjára kaptam egy szegfűt, a következő pedig egy gyűrű volt a születésnapomra, amikor már saját keresete volt. Most pedig egy előadás. Minden emlék, ami az övé és amiért én nagyon hálás vagyok. Alap esetben nem igazán szeretem az ilyen kiegészítőket, de a gyűrűt mindig hordom. Nem mindig jön rá az ujjamra, de mindig magamnál fogom tartani, amíg csak élek.

Még az esküvő után együtt ebédeltem Sam szüleivel. Ez volt az első alkalom, hogy a két család találkozott, tehát a feszültség tapintható volt. Így utólag egyáltalán nem emlékszem, hogy miről beszélgettünk. Egyetlen cigarettát sem szívtam el annak ellenére, hogy nagy dohányos vagyok. Az egyetlen, aki nálam is idegesebb volt, az Namie. A lány, aki a színpadon sosem izgult, azt mondta nekem: "Ez volt az első alkalom, hogy izgultam." Sam azonban ügyesen próbálta kitölteni a nagy szüneteket a beszélgetésben. Sam és a szülei nagyszerű emberek, tehát Namienek nem kell aggódnia a családegyesítés miatt.

Az ebéd után azonban szóba került, hogy talán mégsem volt olyan jó ötlet férjhez menni Samhez. Az viszont biztos, hogy Namie és Sam feladata, hogy szerető családot teremtsenek és boldog életet!

Saját fordítás! (c) Amuro Collection