A gyors közlemény után, ami Namie és Sam esküvőjéről szólt, az újságok sorra cikkeztek Tokyoban, ami nem is volt meglepő. Viszont Okinawa szigetén igenis nagy felhajtásnak számított. A rádióban is sokszor megemlítették, ráadásul folyton csengett a telefon, melyben azt kérdezgették: "Ez tényleg igaz?". Namie bizonyos időközönként felhívott és közölte, hogy nagyon elfoglalt és sajnálja. Ez azt jelentette, hogy az újságírók és a média folyamatosan zaklatta és interjúkat kértek, íyg jobbnak látta, ha egy időre eltűnik a nyilvánosság elől.

Hogy őszinte legyek, nekem annyira nem tetszett ez az ötlet, hogy rejtőzködve éljen, hisz meg akartuk ünnepelni az esküvőt. De beláttam, hogy ez a szomszédoknak sem lenne jó, ezért egyik ismerősöm javasolt egy hotelt a közelben, ahova egy időre beköltöztem. Ez idő alatt ünnepeltük az idősebbik lányom harmadik gyerekének születésnapját szeptemberben, az idősebbik fiam pedig elkötelezte magát, ezért elfoglaltak voltunk az előkészületekkel.

Ha visszatekintettem 20 évvel ezelőttre és a három gyermekemre, most valahogy semmi sem úgy állt, ahogy azt akkoriban elképzeltem. Siránkoztam nap-nap után, hogy tudott ennyi rossz dolog felhalmozódni. Nem számít, hogy keményen dolgoztam, az élet nem lett könnyebb és néha azon töröm a fejem, hogy mi lenne, ha nem lennének gyerekeim, és még az öngyilkosság is eszembe jut.

Egész eddigi életem csak a szerencsétől függött. Csak a bajban fordultam Isten felé. Egyszerűen tele voltam szorongással a jövőmet illetően, kerestem valamit, amire támaszkodhatok. A városban volt egy amolyan szerencse-gép, mely megolvasta az ember tenyerét, nekem pedig rendre a következő válasz jött ki: Most szenvedsz, de életed vége felé megtalál a boldogság. 40'-es és 50'-es éveid közepétől már csak jó dolgok fognak történni veled. Öt ilyen jóslásért fizettem és mind az öt ugyanezt a választ hozta eredményül.

Ha tényleg ez a helyzet, csak egy valamit tehetek, és az pedig hinni ennek a lehetőségében. Soha nem beszéltem erről a gyerekeimmel, de hittem a szerencsében és hogy egyszer valóra válik a jóslat, csak türelmesnek kell lennem. Bárhogy is, a fiam megtervezte az esküvőjét 2 hónappal azutánra, hogy Namie hivatalosan Sam felesége lett. Ellentétben Namie-vel, a partnere egy okinawa-i, ezért egy hagyományos helyi esküvőt szerettek volna, 200-200 vendéggel, a barátokból és rokonokból. A fiam azt mondta, mivel Namienek nem volt rendes lakodalma, ezért nem akarták korábbra időzíteni a sajátjukat. Namiet nem nagyon érdekelték ezek a dolgok, ezért csak (nálunk polgárinak nevezett) rövid ceremóniát tartottak.

Azt hiszem részben ennek az volt az oka, hogy Namie hazatért volna, és ez azt jelentette volna, hogy minden figyelem rá irányult volna. Természetesen mint édesanyja nem tudok nem izgatott lenni és minden időt vele tölteni. Azonban túl nagy a távolság Tokyo és Okinawa között, ami megnehezíti a helyzetet. Végülis az első alkalom, amikor találkoztam vele az esküvő után akkor volt, amikor Namie és Sam közösen Okinawa szigetére látogatott.

Mindössze 2 napra és 1 éjszakára érkeztek, ami nagyon rövid időnek bizonyult, de jól szemléltette, hogy mennyire elfoglaltak. Sokkal idegesebb voltam, mint amennyire örültem, előző éjjel semmit sem aludtam. Aznap elmentem eléjük a reptérre és elmondtam nekik az igazat, hogy csak most lett meg a jogosítványom.

Okinawan nincsenek vonatok, így a legfontosabb közlekedési eszköz az autó. De mivel folyamatosan dolgoztam, nem volt időm elmenni egy autósiskolába. Miután újraházasodtam, és volt egy kis tartalékpénzem, a férjem javasolta, hogy tegyem le a vizsgákat. Rendesen tanulni 50 éves koromban kezdtem, de addigra a reflexeim már lelassultak, tehát nehéz volt megértenem az egészet. Rosszul éreztem maga, hogy az utolsó vizsgámat ötödszörre sikerült letennem, tehát teljesen kezdő voltam, így fuvaroztam Namiet és Samet. Ha alaposan belegondoltok, azért ez ijesztő volt nem?

Minden összevetve a friss házasok végül megérkeztek hozzám. Gondolkodtam az ételekben, és az okinawai pörkölt mellett döntöttem ebéd gyanánt ami az egyik specialitásom. Ezt már előző este elkészítettem. Lényegében olyan, mint a káposztás tekercs, paradicsommal, miso mártással, sertéshússal és zöldségekkel. Valahonnan hallottam, hogy Sam nem igazán szereti a húst, ezért mindenből kiszedtem. Nagyon aggódtam, hogy mi lesz, ha valami nem felel meg az ízlésének, de megkönnyebbültem, amikor azt mondta, hogy ízletes.

A nap végén mindketten korán lefeküdtem, mert elfáradtak az úton. Másnap aztán Namie azt mondta olyan spagettit szeretne enni, amit én készítek, mert már régóta nem volt alkalma olyat enni. Így hát készítettem neki hús-szószt, amit mindig enni szokott hozzá, amikor kicsit volt és Sam azt mondta, hogy ízletes egy perc alatt megette az egészet.

Miután vége lett az ebédnek, úton a reptér felé megnéztünk néhány okinawai látnivalót: a Gyokusan barlangot,  és tanulmányi kirándulást tettünk a mészkő barlangban. Amióta Namie felnőtt, ez volt az első alkalom, hogy ismét együtt mentünk a Gyokusan barlangba. Ezúttal az autót Sam vezette. Talán aggódott, miután látott engem előző nap vezetni és hogy nem igazán uralom a járművet.

Amikor az autósiskolába jártam, ugyanakkor Namie és elkezdte a jogosítványt Tokyoban, de a terhessége és az esküvője miatt nem tudta befejezni. Aztán amikor látott engem vezetni, aggódni kezdett és a lelkemre kötötte, hogy óvatosabban fogok vezetni!

Saját fordítás! (c) Amuro Collection