1997 nyara.

A Tokyo Dome épületében tartott koncert kulisszái mögött. Namie csendesen hozzám fordult. -"Mi lenne, ha férjhez mennék?" - persze majd egyszer, ezért egyáltalán nem vettem őt komolyan. "Majd ha idősebb leszel és igazán vágysz rá..." - mindössze ennyit feleltem neki anélkül, hogy több figyelmet tanúsítottam volna iránta. "Anya, nem lenne furcsa, ha férjhez mennék?" - kérdezte ismét. "Nem lenne furcsa, de még annyi tennivalód van az életben." - annyira sokkolt az egész, hogy mindössze ennyit tudtam felelni neki.

Most ha visszagondolok erre a helyzetre, Namie valójában azt akarta nekem mondani, hogy biztosan férjhez megy, de inkább tesztelni akarta előtte a reakciómat. Végül aztán 1 hónappal a Tokyo koncert után Namie felhívott.

"Eldöntöttem, hogy férjhez megyek Samhez!"

Ám, ha ez még nem lett volna elég, rögtön jött a második bejelentés is:

"Gyermeket várok."

Szinte szóhoz sem jutottam. Összeszedtem minden nyugalmamat  és azt mondtam neki: "Most még nem tudok gratulálni, először kérdezd meg az irodai menedzsered, aki szinte az apád Tokyoban, elsőként ő adja a beleegyezését." Namie számára ezek a szavak hideget és elhagyatottságot sugalltak, nyilván csalódott is volt, hisz azt gondolta senki sem gratulál neki. Én viszont szembe kerültem még magával a kifejezéssel is - házasság - és nem tudtam egyszerűen azt mondani neki, hogy jól jár vele. Utána aztán rögtön felhívtam az idősebb lányomat, de az ő reakciója még érdektelenebbnek tűnt: "Namie végre elmondta neked? Szerintem rendben lesz a házassága." Tehát az idősebbik lányom már tudott róla. Namie és közte 3 év a korkülönbség és ő már 18 évesen férjhez ment, már 3 gyermeke van. Namie számára ő inkább számított anya-típusnak, mint én, és már az esküvőt si kibeszélték egymás között. Emiatt kicsit rosszl éreztem magam, hogy nem nekem mondta el elsőként, viszont annak örültem, hogy kettejük között ilyen jó a kapcsolat. Bár messze voltak egymástól, hisz egyikük Tokyoban, a másik pedig Okinawa szigetén élt, és mindegyiknek külön sorsa volt, most újra felfedeztem köztük az erős testvéri kapcsot.

Amióta az idősebb fiam férfi lett, már nem avatkozik bele a lányok dolgába, ő inkább csak kívülről szemléli az eseményeket. Telefonon ezért kikérdeztem a véleményét Namie házasságával kapcsolatban. Először nem is akarta elhinni, csak ennyit mondott: "Huh" - majd nem sokkal később - "Ez megőrült?" - aztán elgondolkodott. Megnyugodott, végül így felelt: "Rendben van. Ha tényleg megtalálta az igazit." A gyerekeim soha nem avatkoztak egymás életébe. Mindegyiknek meg volt a saját maga kis világa, de azért a szívük mindig összetartott.

Az irodai menedzser engedélyének megszerzése után aztán jöhettek a hivatalos teendők. De ő még olyan fiatal volt és ráadásul a showbiznisz világában mozgott. Szerencsére nem árunak tekintették őt, hanem emberi lénynek, sőt nőnek, aki megérdemli a privát életet és ezzel együtt a szülési szabadságot is. Ennek én személy szerint nagyon örültem, akárcsak Namie, de ő természetesen sokkal jobban. 

Egy héttel az esküvő előtt a menedzser felhívott és bejelentette október 22-ét. Majd röviddel ezután kaptam egy hívást Samtől is a következőkkel: "Engedje meg, hogy elvegyem Namiet". Erre azt válaszoltam: "De ő nem tud semmit a házasságról, sem arról, hogyan kell jó feleségnek lenni, háztartást vezetni". Mire ő kedvesen ezt felelte: "Tudom, kérem ne aggódjon!"

Őszintén szólva, amikor megtudtam, hogy Sam lesz a férjjelölt, annyira nem lepődtem meg. A Tokyo Dome koncerten már figyeltem őt, hisz Namie koreográfusa volt és gyakran láttam őket beszélgetni Namie öltözőjében. Már ekkor úgy éreztem, hogy talán ő az, akit Namie végre megkedvelt. Emlékszem a koncertek alatt is sokszor figyelte Namiet a színpadon táncolni és énekelni. Kétségkívül Sam sokkal idősebb, mint Namie, hisz korban inkább hozzám áll közelebb. Az első benyomásom róla az volt, hogy egy nagyon természetes, hallgatag és keményen dolgozó ember. A házasság után többet beszélgettem az idősebbik lányommal talán azért, mert Namie volt a kisebb, a vékonyabb és éppen ezért hozzá jobban illik egy magas és erős ember, például a szumó birkózók. Namie mindig is nagy rajongója volt a Takanokana és Wakanokana párosnak. Sokszor emlegette is, hogy talán a showbiznisz útján végre találkozhat velük.

Mivel Namie eleinte Okinawa-ban élt, az ő nagy "szerelme" az ott lévő színésziskola volt. Nem voltak fiúbarátai. Ha a nővére levelezett egy fiúval és ajándékokat kapott, ő csak ezt mondogatta: "Hogy lehet ilyen hülyeségeket csinálni?". Soha nem hallottam Namie első szerelméről. Ő olyan kislány volt, akit nem érdekelt a csillogás. Ő volt a legfiatalabb és a leginkább elkényeztetett. Most viszont egyedül él Tokyoban és én is azt reméltem, hogy végre talál magának egy társat. Az egyik újságban olvastam is egy cikket, hogy jóban van Sammel és sok időt töltenek együtt. Ekkor úgy éreztem, végre megtalálta az igazit, de azt hittem, hogy házasodni majd csak 30 éves kora körül fog. Itt Okinawan a nők korán házasodnak, a legáltalánosabb a 25 éves kor. A mi családunkban, beleértve engem is, korán házasodtak a nőtagok. De Namie Tokyoban van és ráadásul a nyilvánosság előtt dolgozik, ezért aztán én valahogy későbbre számítottam az esküvőt illetően.

Később aztán úgy gondoltam, hogy a házasság után egy szobában kell aludnia azzal, akihez férjhez ment. Namie viszont egyáltalán nem volt híve ezeknek a hagyományos felfogásoknak. Azt hittem, hogy nem házasodnak össze rögtön, mert szokatlan az első férfihez hozzámenni. A lakás, ahol most élnek, Sam rezidenciája, azonban közvetlen mellette, Namie is kibérelt egy különálló apartmant. Amikor ezt meghallottam, hatalmas pénzkidobásnak gondoltam, hogy miért nem alszanak egy lakásban, ha egyszer házasok.

Saját fordítás! (C) Amuro Collection